TTK-s Nyúz XXIX/8, 2004. november 11.

A legnagyobb jökulhlaup

Graenalón

Izlandon számos olyan tó van, amelyet egyik oldalról gleccser határol. Legismertebb példa a Graenalón tó, amely egy kis völgyben gyűlt fel, mely a Skeidará gleccserbe torkollik, ahol a jégtömeg eltorlaszolja a víz útját. A jég alkotta gátnak azonban van egy gyengesége: a jég könnyebb a víznél. Amikor a tó vízszintje elég magassá válik, a víz hirtelen megemeli a jeget, és utat talál alatta, hogy aztán a gleccser végén (ami nem éri el a tengert) meglepetésszerűen kibukkanjon a jég alól. Ilyenkor a gleccser nyelvétől indulva hatalmas víztömeg száguld végig a vékony patakmedreken, majd síkságokon keresztül a tengerpartig. Az ár napokig tart - a csúcshozam általában másodpercenként 2000 m³körüli, vagyis nagyjából a Duna közepes vízhozamával egyenlő! Graenalónnál ez az utóbbi fél évszázadban - a gleccser elvékonyodása következtében - viszonylag gyakran, néhány évente következett be, utoljára például 2001-ben. Nem csoda, hogy erre a látványos és gyakori jelenségre külön szavuk van az izlandiaknak: jökulhlaup (gleccser-ár).

Izland területének tizedét Európa legnagyobb összefüggő jégtakarója, a Vatnajökull borítja. 1996 szeptemberében földrengések jelezték, hogy a többszáz méter vastag jégtakaró felszíne alatt kitört az egyik vulkán. Az első 24 órában ennek egyedüli látható eredménye egy kétszáz méter mély és két kilométer átmérőjű bemélyedés volt a jégmezőn. A vulkán által megolvasztott víz ugyanis kisebb térfogatú, mint fagyott állapotban volt, az így keletkező üregbe pedig belesüpped a felette lévő jég. Pár nap múlva aztán a kitörés átolvasztotta a jeget, megjelent egy pár kilométer magas gőzoszlop, és a jégmezőt finom hamu terítette be. Miközben a vulkán aktivitása fokozatosan csökkent, a Grímsvötn szubglaciális (jégalatti) tóban gyűlt össze az összesen 3 köbkilométernyi (másfél balatonnyi) víz. Végül aztán november 4-én este remegések jelezték, hogy megkezdődött a jökulhlaup. Reggelre a víz - ami ötven kilométert tett meg a Skeidará gleccser alatt - megjelent a síkságon, és néhány óra alatt elérte a 6000 m³/s hozamot. A több kilométer széles, számos különböző ágon a tengerpart felé rohanó vízözön hamarosan magával vitte az elektromos vezetékeket, telefonvonalakat, és egy kisebb hidat. Két nap múlva a folyam elérte a 45 000 m³/s hozamot (ekkora a Föld második legnagyobb folyója, a Kongó!). Ekkorra már eltörölt tíz kilométernyi utat, és a 900 m hosszú Skeidará híd egy része is elúszott. Magával sodorta a gleccserek által lerakott hordalékot, köveket és tíz-tizenöt méteres jéghegyeket szórt szét a síkságon. Százmillió tonna vulkáni eredetű anyagot szállított magával, amely a tengeren mint egy hatalmas örvénylő kávéfolt úszott tovább. A frissen keletkezett völgyek, a lenyűgöző táj a víz elvonulása után is rejt veszélyeket: az olvadó jéghegyek helyén futóhomokkal töltött gödrök keletkeznek, melyek könnyen elnyelik az óvatlan kíváncsiskodókat.

Tudunk azonban olyan jökulhlaupokról is, amelyek mellett még az 1996-os is eltörpül. Tizenháromezer éve az észak-amerikai kontinens és a Sziklás-hegység egy részét vastag, összefüggő jégtakaró borította. Ennek egy nyúlványa eltorlaszolta a Clark Fork folyót, létrehozva a Missoula-tavat a mai Montana állam területén. A hegyek közé szorult, háromszáz kilométer hosszúra növekedő tóban több ezer köbkilométernyi víz gyűlt össze. A hétszáz méter mélységet elérő víz aztán egyszer csak megemelte a gátat, és hatalmas, másodpercenként tízmillió köbméter vizet, az Amazonas hozamának százszorosát szállító árhullám indult el.

Washington állam keleti részének síkságára érve a folyam kilépett a mederből és több ágra szakadt. A száz km/óra sebességgel érkező víz elhordta a felszíni lösztakarót és mély kanyonokat vájt az alatta fekvő bazaltba, bonyolult, labirintusszerű csatornarendszert hozva létre. Ezt a kisalföldnyi felszabdalt területet a helyiek scablandnek, vagyis heg-földnek nevezik. Továbbhaladva a prérin itt-ott mérföldeken át furcsa, szabályos dombok láthatók - a vízfenéken keletkezett áramlási fodrok - csak éppen valamivel nagyobbak, mint amit a hétköznapokban megszoktunk: néhol tíz méter magasak, száz méteres hullámhosszal. Az árhullám talán leglátványosabb eredménye a Dry Falls, amely egy több mint száz méter magas és öt kilométer széles vízesésnek a ma már száraz helye. Bár jóval nagyobb volt, mint a Niagara, lehet, hogy mégsem volt olyan látványos, mivel az átáramló víz mélysége elérte a száz métert, így a felszínen talán csak egy lágy vízszintesés volt megfigyelhető. Ezután az árhullám különböző ágai a Wallula-hasadéknál találkoztak. Mivel ez "csak" egy mérföld széles, az érkező víz nem tudott elég gyorsan átjutni, és hatalmas időszakos tavakat hozott létre, megfordítva a mellékfolyók folyásirányát. A Columbia folyó medrében tovább haladó áradat aztán többször ismét feltorlódott, a Willamette mellékfolyót például több mint kétszáz kilométerre duzzasztotta vissza. Ilyenkor a lelassuló víz lerakta amit idáig magával hozott: nemcsak szokványos hordalékot, hanem hatalmas jégtömböket is, beléjük fagyott sziklákkal. Az ár elvonulása és a jég elolvadása után ezekből lettek a ma is látható, a síkságon magányosan árválkodó kőtömbök, "vándorkövek". Valószínűleg így, a jég hátán érkezett ide az Egyesült Államokban talált legnagyobb meteorit, a Willamette-meteorit is, amely eredetileg a Sziklás-hegység távoli jégtakaróján csapódhatott be.

Végül ezer kilométernyi utazás után a Missoula-tó vize megérkezett a Csendes-óceánhoz. A csupán pár napig tartó árhullám többszáz km³ földet vitt magával. De az újabb kutatások szerint még itt sem fejezte be útját. Bár általában az édesvíz könnyebb a sós víznél, a jökulhlaup hideg és sok hordalékot tartalmazó vize lemerült, és az óceán fenekén lévő völgyekben haladt tovább. Üledékeit a Columbia folyó torkolatától ezer kilométerre is megtalálták. Pár évtized alatt aztán akár újra feltöltődhetett a tó, és kezdődhetett minden elölről - legalábbis addig, amíg a jégkorszak végén egészen eltűnt a jégtakaró.

Mindezek után tízezer évet kellett várni, hogy megszülessen J Harlen Bretz geológus, aki feltérképezte Washington állam rejtélyes felszíni formáit, kidolgozta keletkezésük fent leírt elméletét, s végül hosszú évtizedek után megérte, hogy a XX. század elején még eretneknek számító nézeteit elfogadta a tudományos közösség.

Koronczay Dávid
fu@hali.elte.hu