Atombombák a kertünkben
Megszoktuk, hogy a fél pár zoknik vagy a golyóstollak néha elvesznek. Kevésbé közismert tény, de néha az atombombák is el tudnak veszni. Mint például 1958. február 5-én. Aznap éjjel egy B-47-es stratégiai bombázó, fedélzetén egy termonukleáris (hidrogén-) bombával, Amerika keleti partjainál kiképzőrepülés közben összeütközött egy F-86-os vadászgéppel. A vadászgép megsemmisült, a bombázó egyik szárnya és motorja pedig erősen megsérült. A pilóta a központ utasítására a kényszerleszállás előtt megszabadult a négy tonnás terhet jelentő hidrogénbombától, valahol a Savannah folyó torkolatának közelében, Tybee Island városa mellett. A bomba el is merült szépen, robbanás nélkül a sekély vízben, ahonnan későbbi kiemelése könnyűnek ígérkezett.
Hamarosan a légierő lezárta a területet, és megkezdték a bomba keresését. Hat héten át búvárok kutatták a tengerfeneket, a csapatok átfésülték a közeli sósmocsarakat, léghajóról próbáltak krátert vagy lyukat felfedezni a tengerparton vagy a lápban - sikertelenül. Aztán egyszercsak abbamaradt a kutatás - máshol lett szükség a csapatokra: Dél-Karolina államban egy vidéki ház kertjében lezuhanó másik hidrogénbomba, és a benne lévő száz kiló TNT felrobbanása komolyabb károkat okozott. Tybee Island mellé sosem tért vissza a kutatás. Az ügyet lezáró dossziéban a Pentagon elveszettnek nyilvánította a bombát, egyszerűen pótlását javasolta. A hirosimai bomba százszorosának, néhány megatonna dinamitnak megfelelő erejű fegyver ma is ott lapul valahol.
Hozzá kell tenni, egy ilyen bomba veszélye nem csupán egy véletlenül bekövetkező nukleáris robbanás - amely ellen kétségtelenül védekeznek a tervezők. A radioaktív vagy kémiailag mérgező anyagok szivárogni kezdhetnek, különösen hosszú idő után, amikor az időjárás, a talaj- vagy tengervíz kikezdi a külsejét. További kockázat, hogy az instabillá váló hagyományos robbanóanyag egyszercsak nagy területen szétszórja ezeket az anyagokat. És persze az is kellemetlen, ha illetéktelenek találnak rá, és rosszarcú emberek kezébe kerül.
Hosszú utat tettünk meg, mire a hátsó udvarunkba értek a nukleáris fegyverek. Az atommagok energiájának felhasználása sokat fejlődött, mióta 1896-ban Becquerel felfedezte az urán spontán bomlását. 1942-ben Chicagóban, Fermi vezetésével valósították meg az első szabályozott, önfenntartó láncreakciót. A kutatás persze katonai célú volt (az első atomerőmű csak 1954-ben épült meg, Moszkva mellett). Elkészült az első uránbomba, amelyet 1945. augusztus 6-án Hirosima felett robbantottak fel. Közben a hanfordi plutóniumtenyésztő reaktor segítségével elkészültek a plutóniumbombák is (ezeknél a kritikus tömeg kisebb, és a lassú és drága urándúsításra sincs szükség, csak fejlettebb elektronikára), amelyet 1945 júliusában, Új-Mexikóban próbáltak ki, majd később Nagaszakiban vetettek be. Mindkét típusnál hagyományos robbanószerkezet löki egymáshoz a hasadóanyagokat, ez hozza össze a láncreakcióhoz szükséges kritikus tömeget és sűrűséget. Teller vezetésével 1954-re elkészült az első termonukleáris - vagyis fúziós - bomba. Ennél egy plutóniumbomba robbanásának energiája gyújtotta be a magfúziót. A maghasadásos bombákkal ellentétben itt nincs elméleti felső korlát a bomba méretére - a legnagyobb kipróbált verzió egy Novaja Zemlján felrobbantott, ötven megatonnás (a hirosimai bomba háromezerszerese!) hidrogénbomba volt. A verseny beindult, és hamarosan mind az öt "klasszikus" atomhatalomnak (Egyesült Államok, Szovjetunió, Anglia, Franciaország, Kína) volt atom- és hidrogénbombája is. A hidegháború elején az USA katonai doktrínája a megkérdőjelezhetetlen nukleáris fölény volt, amely elrettentő erőként szolgált (volna) az USA vagy szövetségesei ellen támadást intéző országnak. Később a Szovjetunió utolérte őket, és a "kölcsönösen biztosított megsemmisítés" (MAD) elve lépett életbe. A fegyverkezési verseny csúcsán (1985 körül) kb. hetvenezer nukleáris robbanófejből állt az összesített arzenál, amely sokszorosan elegendő volt a szemben álló hatalmak kölcsönös megsemmisítéséhez - támogatói szerint éppen a fenyegető veszéllyel járult hozzá egy újabb világháború elkerüléséhez.
A 60-as évekig az Egyesült Államok a nukleáris bombázórepülők 15%-át állandóan levegőben tartotta (ez volt a "Chrome Dome"), így biztosítva a gyors válaszcsapás lehetőségét. Az 50-es évek végén megépítették az első interkontinentális ballisztikus rakétákat (ICBM). Ekkor épültek az első nukleáris meghajtású tengeralattjárók (SSN) is, amelyek kimeríthetetlennek tűnő energiaforrásuknak köszönhetően szinte tetszőleges ideig képesek voltak víz alatt maradni, és észrevétlenül megközelíteni az ellenséges területeket. A stratégiai bombázók (melyek könnyen támadhatók, pláne felszállás előtt), az ICBM-ek (ezek kevésbé támadhatóak, de egy közvetlen nukleáris találatot nem állnak ki az indítósilók) és a tengeralattjáróról indított ballisztikus rakéták (SLBM) (amelyek még "biztonságosabbak", de nem olyan pontosak, és a kommunikáció is problémás) alkották együtt a "Triád Doktrínát": mindhárom rendszer függetlenül is képes a totális ellentámadásra, akkor is, ha a másik kettő harcképtelenné válik.
Csernobiltól Paksig a polgári célú nukleáris létesítmények kockázatai erősen jelen vannak a köztudatban és a sajtóban, ugyanakkor mintha elkerülné figyelmünket a világban felhalmozott hatalmas nukleáris arzenál, és a vele járó veszélyek. Pedig az alábbi, néhány ismertté vált baleset közül válogatott példák figyelmeztetőek lehetnek. És ne feledjük, mindez csak a jéghegy csúcsa. A hadseregek természetüknél fogva sokmindent elkövetnek ezek eltitkolására. Eme történetek egy része is csak az utóbbi időben vált publikussá.
A bevezetőben említett malőrökhöz hasonló többször lejátszódott. Például 1968-ban Spanyolország partjainál, egy Palomares nevű falucska fölött egy amerikai B-52-es bombázó és egy KC-135-ös üzemanyaghordozó összeütközött, minek következtében négy termonukleáris bomba zuhant le a falu közelében. Az egyik bomba épségben ért földet - erről a hadsereg kiérkezésekor egy falubeli éppen szuvenírnek való darabokat próbált lefeszegetni. Kettőben földet éréskor detonálódott a konvencionális robbanóanyag, később 1400 tonna szennyezett talajt távolítottak el (ezt a munkát a spanyol katonák védőfelszerelés nélkül végezték). A negyedik bombát csak nyolcvan nappal később találták meg, és emelték ki a tengerből. Két évvel később az eset megismétlődött a grönlandi Thule amerikai támaszponton. Egy vészleszállásra készülő bombázó lezuhant és kigyulladt. A fedélzeten négy atombomba volt, amelyek hagyományos robbanóanyaga felrobbant, mintegy tíz hektárt szennyezve be plutóniummal, amely befagyott a hőtől megolvadt jégbe. Egyes források szerint az egyik bomba részei még ma is a bázis előtti öböl alján fekszenek. A takarításnál a helybeli dolgozók ismét nem kaptak védőfelszerelést...
Csak a 60-as évek végéig több mint húsz hasonló baleset következett be, kb. tíz bomba a mai napig sem került elő. De a tengeralattjárókat sem kerülte el a baj. A legkomolyabb radioaktív szennyeződéssel járó baleset 1985-ben Vlagyivosztok mellett történt. Épp fűtőelemeket cseréltek egy tengeralattjáró reaktorában, amikor az egyik emelődaru meghibásodása kiváltotta a láncreakciót. A hirtelen melegedés hőrobbanást okozott, feltépve a válaszfalakat és a törzset is, kidobta a reaktormagot, az újratöltő kabin tetejét pedig nyolcvan méterre repítette. A keletkező tüzet négy óra alatt fékezték meg.
Igazán azonban a nyílt tengeren szabadulnak el a dolgok. Szinte havonta történnek kisebb koccanások saját vagy ellenséges tengeralattjárók, hajók között, néha meg polgári hajókkal, vagy olykor a tengerfenékkel. A teljesen maguktól kigyulladt, reaktorhibás, elsüllyedt stb. szovjet-orosz tengeralattjárókon napjainkig több mint hatszázan haltak meg (utoljára 2003 augusztusában). Bár néhányat kiemeltek, ma is hét nukleáris meghajtású és/vagy fegyverzetű tengeralattjáró fekszik az óceánok fenekén: két amerikai, Cape Cod illetve az Azori-szigetek közelében, és öt szovjet, Hawaiinál (ezt a CIA részben kiemelte), a Bermudáknál, a Vizcayai-öbölben és a Barents-tengeren.
No és a rakéták is okozhatnak meglepetéseket. Legnagyobbat talán egy 1980-as baleset szólt. Egy Titan II ICBM silójában egy technikus elejtette franciakulcsát, ami eltalálta a rakéta oldalát, szivárgást okozva a nagynyomású üzemanyagtartályban. A komplexumot kiürítették. Nyolc óra múlva a szivárgó üzemanyag berobbant, egy embert megölve és huszonegyet megsebesítve. A robbanás erejére jellemző, hogy leszakította a siló 740 tonnás fedelét, és kétszáz méter magasba röpítette a robbanófejet, amely szerencsére ennek ellenére sem sérült meg komolyabban.
A fegyverek fejlesztése, gyártása, szállítása és tárolása is áldozatokat követel. És nem csak baleseteknél. A hidegháború elején mindkét oldalon előfordult, hogy a frissen elvégzett nukleáris robbantás helyszínén rendeztek hadgyakorlatot, felmérendő a katonák teljesítőképességét egy esetleges atomháború esetén. Voltak polgári emberkísérletek is, plutóniuminjekciót lehetett kapni, szintén a hatások felmérése céljából. A légköri robbantások valószínűleg világszerte okoztak rákos megbetegedéseket, legtöbbet persze a kihullási övezetekben, például Nevadában vagy a kazahsztáni Szemipalatyinszkban. A Csendes-óceánon a Szerencsés Sárkány nevű japán halászhajó belekerült egy ilyen tesztrobbantás utáni felhőbe, legénysége sugárbetegséget kapott, ebbe egyikük bele is halt.
A környezetet sem kíméltük. A légköri robbantások betiltása után Franciaország 1975 és 1996 között 137 föld alatti robbantást végzett a Fangataufa és a Mururoa atollon. Az atollt jelenleg az összeomlás fenyegeti, mely nem csak az ott élő állatok életterének elpusztulásával járna, hanem a felhalmazódott radioaktív anyagok tengerbe szivárgásával is. Oroszországban Novaja Zemlján és a Kara-tengeren mintegy 25 használt reaktort, egy tengeralattjárót és 11 000 köbméternyi radioaktív hulladékot tartalmazó konténert süllyesztettek a tengerbe. Az északi-tengeri bázisokon további 38 tengeralattjárót használnak kiöregedett reaktorok és használt fűtőelemek tárolására. A rosszhírű Hanfordban, amerika legnagyobb és legrégebbi - idén ötven éves - nukleáris komplexumában állították elő a bombákhoz szükséges plutónium nagy részét. Manapság 177 föld alatti tartályban 240 millió liter radioaktív szemetet tárolnak itt, valamint 2100 tonnányi használt fűtőanyagot, 11 tonna plutóniumot és 750 000 köbméter szilárd hulladékot. Néhány tartály tartalmának egy része már a talajvízben van, és a Columbia folyót fenyegeti. Tervek szerint évi kétmilliárd dolláros költséggel húsz-harminc éven belül tudnák teljesen megtisztítani a területet.
A létesítmény szovjet párja az orosz atombombagyár, a Cseljabinszk melletti Majak. Itt a reaktorok magján áthaladó vizet éveken át egyszerűen visszaengedték a közeli folyóba. Később a lefolyástalan Karacsaj tavat használták radioaktív szemétlerakónak, ennek eredményeként régebben a tó partján állva egy óra alatt össze lehetett szedni a halálos dózist. 1967-ben az aszály kiszárította a tavat, és a szél több ezer négyzetkilométeren terítette szét a radioaktív port. Tíz évvel korábban az egyik reaktornál egy hatalmas robbanás okozott hasonló katasztrófát. Bár a fenti események félmillió embert érintettek, a létesítmény olyan titkos volt, hogy senkit sem tájékoztattak, és csak néhány ezer embert telepítettek ki.
| ország | robbanófejek száma |
|---|---|
| Oroszország | 8232 |
| USA | 7068 |
| Kína | 402 |
| Franciaország | 348 |
| Izrael | ~200 |
| Nagy-Britannia | 185 |
| India | 30-40 |
| Pakisztán | 30-40 |
Azt hiszem, a nukleáris fegyverek mellett a béke is elég veszélyes. A helyzet pedig nem javul, egyre újabb országok jelentkeznek atomfegyver-programmal. És miközben ma is kb. 16 500 hadrendbe állított nukleáris robbanófej sorakozik a világban, a fejlesztések tovább folynak, Amerika és Oroszország pedig kihátrált a START II egyezmény mögül.
Koronczay Dávid
További gyűjtemény: http://fu.web.elte.hu/atom