TTK-s Nyúz XXVI/10, 2003. április 23.

Egy pionír az örök vadászmezőkön

Az űrszonda

Mikor is kezdődött? Azt hiszem, valamikor 1972-ben, egy hideg, koramárciusi éjszakán. Akkor indult útjára a NASA Pioneer-10 nevű űrszondája, egy, az eredeti tervek szerint két évig tartó küldetésre.

Halló, Pioneer? Itt a Föld!

És pionír is volt a szó szoros értelmében: miután átlépte a Mars pályáját, olyan területen haladt, ahol azelőtt ember alkotta szerkezet még sohasem. 1972 júliusában elsőként haladt át az aszteroida-övezeten, majd 1973 decemberében a Jupiter mellett elhaladva először látogatott meg egy külső bolygót. Az általa (és egy évvel fiatalabb testvére, a Pioneer-11 által) készített közeli felvételeknek köszönhetően a hetvenes évektől kezdve bekerült a köztudatba a gázbolygó színes, fodros felhők borította felszínének képe, no meg a Nagy Vörös Folt, ez a Földnél is hatalmasabb ciklon.

Látogatása után nagy sebességgel folytatta útját a Naprendszer külső tartományai felé. Mivel az űrszondán csak nagyon kicsi, pozícionálásra szolgáló hajtóművek vannak, ezért a nagyobb sebességet a Jupiter gravitációs terének segítségével érték el. Nem csak a Jupiter, hanem a bolygóközi környezet tanulmányozására szolgáló műszerekkel is rendelkezett, így további hasznos adatokkal szolgált az interplanetáris mágneses mezőkről, a napszél tulajdonságairól, az itt található igen ritka hidrogénről és porszemcsékről, és a kozmikus sugárzásról. 1983-ban már a Naprendszer legkülső bolygójának, a Plútónak a pályáját is átlépte. Egészen 1998-ig maradt a legtávolabbi ember alkotta szerkezet, amikor a Voyager-1 vette át tőle ezt a címet. Bár a Pioneert csak két év működésre tervezték, minden jóslatot megcáfolva egészen 1997-ig tartott a misszió, amikor a NASA kénytelen volt a szondával való kommunikációt beszüntetni, mivel az újabb küldetések miatt nem maradt a nyomkövetésre és a kommunikációra elég kapacitás.

Vándorutak

Ettől kezdve a szonda követését csak egy kommunikáció-technológiai kísérlet keretében folytatták. És nem is csak a NASA. A SETI intézet a közeli csillagok civilizációi által küldött rádiójeleket kutató programja (Phoenix Project) a távoli Pioneer gyenge jelével szokta tesztelni képességeit. Érdekes adat, hogy 2000-ben a szonda még mindig a helioszférában tartózkodott, abban a hatalmas "buborékban", amelyet a napszélből származó részecskék népesítenek be. Hogy ez meddig terjed, és hol kezdődik a csillagközi tér, azt ma még nem tudjuk, de már most biztos, hogy sokkal nagyobb, mint korábban gondolták (miszerint valahol a Jupiter távolságában ért volna véget).

A szonda energiaforrása két pár RTG (radioizotópos termoelektromos generátor), amely egy radioaktív izotóp (plutónium) bomlásából származó hőt alakítja árammá. Ezeket a csinos kis kompakt szerkezeteket hosszú rúd végére erősítették, ami eltartja a törzstől, hogy a sugárzás és a meleg ne károsítsa a műszereket. Bár a ²³⁸Pu felezési ideje 90 év, így még bőven elegendő volna, de sajnos az RTG teljesítménye a beépített félvezetők öregedése miatt gyorsabban romlik. Ezért az idő elteltével takarékossági okokból egy-egy fedélzeti műszert kikapcsolnak. 2003. január 22-én kapcsolták ki az utolsó műszert is. Már akkor is csak egy nagyon gyenge választ kaptak a Pioneertól, a következő kapcsolatfelvételi kísérlet pedig február 7-én, sikertelen volt: a szonda már erejét vesztve, szótlanul folytatta útját. Ekkor már a Plútónál kétszer messzebb, 12 milliárd kilométerre járt (a fénysebességgel haladó rádióhullámoknak 11 óra kell ekkora út megtételéhez), és 44000 km/óra sebességgel távolodott tőlünk. Ez a Föld-Nap távolság több mint 80-szorosa.

De nem a Pioneer-10 az egyetlen matuzsálem odakint. Rögtön a NASA alapításakor, 1958-ban indult a Pioneer sorozat, mely különböző úttörő missziókból állt a Hold, a bolygóközi tér, a Mars, a Vénusz, a Jupiter, és a Szaturnusz irányába, és amelyek között számos évtizedekig működő szonda volt. Ilyen a NASA legrégebbi működőképes járműve, az immár 37 éves korelnök, a Pioneer-6 is, amellyel utoljára 2000 decemberében, 35. születésnapja alkalmából vették fel a kapcsolatot. Igaz, a távolság itt nem támasztott nagy nehézséget, mivel ez a Földhöz hasonló pályán kering a Nap körül.

Az a bizonyos arany tábla

Igazán messzire csak négy, a Naprendszerből kifelé tartó tárgy jutott: két testvérpár, a Pioneer 10-11 és a Voyager 1-2, melyek közül most már - február óta - csak a Voyagerek működőképesek. Persze néma küldöncként a Pioneer-10 is folytatja útját, és évmilliárdokig maradhat galaktikus pályán. Úgy százezer évig, amíg 4-5 fényévre távolodik, a Nap gravitációs mezője dominálja mozgását, amikortól kezdve a Tejútrendszer galaxis önálló tagja lesz a környező csillagok által módosított pályán. 2 millió év múlva fogja megközelíteni a Bika csillagkép szemét alkotó, 68 fényév messzeségű Aldebaran nevű csillagot. Ja, és van még valami a fedélzeten, amit még nem használtak. A fenti négy "nagykövet" mindegyikén elhelyeztek egy arany táblát, melyet Carl Sagan és Frank Drake fizikusok terveztek, és amelyen egy férfi és egy nő rajza látható, valamint a Föld és a Nap helyzete a világegyetemben, ügyesen kódolva. Hogy ezeket megtalálja-e valaha is valaki (vagy valami), és meg tudja-e fejteni, az jó sokára derül ki, ha kiderül. De aggódni nem kell, számítások szerint az igen ritka környezetnek köszönhetően olyan csekély erózió éri a táblákat, hogy a tizedmilliméter mély véset még évmilliókig látható marad - jóval tovább mint bármilyen emberi alkotás a Földön. Valójában a Pioneer-10 és társai könnyen túlélhetik anyabolygójukat is, amikor azt a Nap 5 milliárd év múlva elnyeli. Sorsuk most már nem rajtunk múlik - ahogy James Van Allen, az egyik tervező (akiről a Föld körüli Van Allen sugárzási övek kapták nevüket) megfogalmazta: 30 év után az irányítást a NASA-tól átvette Isaac Newton és Johannes Kepler.

Koronczay Dávid