A 2002-es Nobel díjasok
Állítólag mire megjelenik ez a cikk, az egyetem mellett épülő dombból a magyar Nobel-díjasok emlékműve lesz, úgyhogy beszámolunk a múlt héten átadott idei Nobel-díjakról.
Az orvosi Nobel-díj
Ezt Sydney Brenner (Egyesült Királyság), H. Robert Horvitz (USA), és John E. Sulston (Egyesült Királyság) a "szervfejlődés és programozott sejthalál genetikai szabályzásának területén tett felfedezéseikért".
Az emberi test összes sejtje egyetlen sejtnek, a megtermékenyített petesejtnek az utóda, amelyek a fejlődés kezdetén jó gyorsan osztódnak és specializálódnak, létrehozva a sokféle szövetet, amiből állunk, de a felnőtt szervezetben is billiárdnyi sejt keletkezik naponta. Nyilván egyensúlyt kell tartani, és ugyanennyinek el is kell pusztulnia. Ezt a szabályozott folyamatot hívják programozott sejthalálnak.
Sydney Brenner a 60-as években kezdett foglalkozni a sejtosztódással és szervfejlődéssel. Kísérletei tárgyának a Caenorhabditis elegans nevű csöppnyi, 1 mm hosszú férget választotta, amely nem túl összetett, gyors szaporodású, és átlátszó, lehetővé téve a sejtosztódás megfigyelését közvetlenül mikroszkóp alatt.
1975-ben fontos felfedezést tett: bizonyos vegyületekkel jól meghatározott génmutációkat tudott elérni, és megfigyelte ezek hatását a sejtosztódásra. Sulston kiterjesztette Brenner kutatását, és megfigyelte a C. elegans fejlődésének lépéseit, amint létrejön az azt alkotó 959 sejt, bebizonyítva, hogy a sejtosztódások és specializálódások programja mindig lépésről lépésre azonos. Megmutatta, hogy ennek során programozott sejthalállal bizonyos sejtek mindig elpusztulnak. '86-ra Horvitz azonosított több, a sejthalált szabályzó gént, később megmutatta, hogy az emberi genomban is jelen vannak hasonló gének. Ezeknek a mechanizmusoknak a behatóbb ismerete számos betegség megértéséhez járul hozzá, amelyek a sejtek túlzott pusztulásával, vagy éppen a pusztulás hiányával kapcsolatosak (pl. AIDS, ill. rák).
Koronczay Dávid
fu@hali.elte.hu
A fizikai Nobel-díj
A tavalyival ellentétben idén jó öreg fizikus bácsik kaptak díjat (71 és 88 év közöttiek) "az asztrofizikához való úttörő hozzájárulásukért": Raymond Davis Jr. (Egyesült Államok) és Masatoshi Koshiba (Japán) "a kozmikus neutrínók észlelésért", illetve Riccardo Giacconi (USA, szül.: Genova, Olaszország) "a kozmikus röntgenforrások észleléséért". A neutrínó nevű elemi részecskék létét 1930-ban jósolták meg. Ezeknek azonban nagyon gyenge a kölcsönhatásuk az anyag többi formájával: nem csak a te testeden hatolnak át észrevétlenül milliónyian, miközben ezt olvasod, de még az egész Föld is csak egybillióból egyet állít meg, a többi kölcsönhatás nélkül áthatol rajta. Nem csoda, hogy 25 évet kellett várni létezésük első közvetlen bizonyítékára (Cowan & Reines, ez szintén Nobel-díjat ért). 1920 óta sejtjük, hogy a Nap energiatermelése magreakciókból ered, amely során a hidrogén héliummá alakul - amely neutrínók keletkezésével is jár. Raymond Davis 1950-től kezdve fokozatosan tökéletesítette módszerét, amellyel esély volt detektálni a Nap neutrínókat. A kísérlet 1967-re készült el. Egy másfél kilométer mély bányában 600 tonna etilén-tetrakloridot tartalmazó tartályt helyezett el. A Napból érkező neutrínók (elenyésző hányada) a klórt radioaktív argonná alakítják. A számítások szerint havonta kb. 20 darab (!) argon atom keletkezett a tartályban. Davis héliumot buborékoltatott át a tartályon, így vonta ki az argont, amelyek radioaktivitását mérte azután. Hihetetlen, de az eljárás kilencvenöt százalékos hatásfokú volt. Ez a berendezés egészen 1994-ig működött, ezalatt mintegy 2200 darab atom keletkezett a tartályban.
Közben 1986-ra Japánban Masatoshi Koshiba vezetésével elkészült egy másik detektor, a Kamiokande, amely képes volt neutrínókat detektálni. Ez is egy mély bányában helyezkedett el, hogy kizárják a külső zavarokat. A tartály 2000 tonna vizet tartalmazott, amit minden irányból érzékeny detektorok vettek körbe. Kölcsönhatás esetén így nem csak a keletkező fényt tudták detektálni, hanem az irányát is. Így sikerült végleg igazolni, hogy a Napból neutrínók érkeznek, valamint egy 1987-ben fellobbanó, szabad szemmel is megfigyelhető szupernóvából érkező neutrínókat is sikerült kimutatni.
Mindkét mérés kisebb számú részecskét talált, mint az elméletek jósolták, mintha valahol a Nap és a Föld között egy részük eltűnt volna. A megoldás az eddigi elméletek módosítását követelte meg, kiderült, hogy a neutrínók tömege nem nulla, csak nagyon kicsi, és egyes fajtáik át tudnak alakulni egymásba (neutrínó-oszcilláció). Az első erre utaló bizonyítékokat az 1996-ban beindult Super-Kamiokande (már 50 000 tonna vízzel és 10 000 fénydetektorral) szolgáltatta.
Az első fizikai Nobel-díjat Wilhelm Röntgen kapta a róla elnevezett elektromágneses sugárzás felfedezéséért, amit aztán a század elején sokan tanulmányoztak, akiket később szintén díjaztak. A röntgencsillagászatra azonban sokáig várni kellett, mivel a Föld vastag légköre elzárja előlünk a kozmikus eredetű sugárzást.
Az 50-es években kis műszerezett rakétákat lőttek a magaslég-körbe, így fedezték fel a Nap röntgensugárzását. `62-ben Riccardo Giacconi vezetésével megtalálták az első extraszoláris, majd az első extragalaktikus röntgenforrást az égbolton. Giacconi folyamatos fejlesztéseinek köszönhetően hamarosan számos új objektumot találtak, miközben elfogadható felbontású röntgenteleszkópokat fejlesztettek ki. A rakéták helyett 1970-ben Kenyából fellőtték az első röntgen-műholdat, az Uhurut, amely működésének minden hetében megsokszorozta az addigi ismereteket. Ezt számos másik követte, legfontosabb az "Einsten-obszervatórium" volt, amely már ezerszer érzékenyebb volt az Uhurunál, és milliószor a '62-es első forrást érzékelő műszernél. Az egyre fontosabbá és elterjedtebbé váló röntgencsillagászat közben átrajzolta az Univerzumról alkotott képünket. Lehetővé vált a távoli kvazárok, a szupernóva-maradványok, csillaglégkörök, galaxismagok tanulmányozása. Számos erős forrásról kiderült, hogy aszimmetrikus kettős csillag: egyik tagjuk nagyon nagy tömegű, törpe méretű, sűrű neutroncsillag, amely folyamatosan szívja el óriás társuk anyagát. Ez a nagy sebességgel zuhanó anyag a sugárzás forrása. 1999-ben pedig már felbocsátották a következő generációs műszert, a Chandrát, amelynek felbontása már az optikai távcsövek képével vetekszik. Szóval jó kutatást mindenkinek, a határ a csillagos ég!
Koronczay Dávid
fu@hali.elte.hu
Az irodalmi Nobel-díj
A Svéd Akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben Kertész Imre magyar írónak, A Sorstalanság című mű szerzőjének ítélte oda "Egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben". Ezzel ő az első magyar író, aki ebben az elismerésben részesülhetett. Kertész Imre 1929-ben született, 14 éves korában Auschwitzbe deportálták. 1948-ban érettségizett Budapesten. 1948-1950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa, 1951-ben gyári munkás volt, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító. Első regénye, a Sorstalanság több évi várakozás után jelenhetett csak meg 1975-ben, és nagy sikert aratott. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté.
Fő művei az Aushwitzot megjárt író önéletrajzi ihletésű regényei. Az író Sorstalanság című regényét a német kritika is a holokausztról írott kiemelkedő művek közé sorolja. Kertész, aki jelenleg Berlinben tartózkodik, az MTI-nek elmondta: óriási megtiszteltetésnek érzi, hogy a magyar írók közül elsőként megkapta az irodalmi Nobel-díjat. "Nagy-nagy örömmel fogadtam a hírt, de ha nem kaptam volna meg, akkor se keseredtem volna el, mert megmaradt volna nekem az írás, s az mindenért kárpótol" - nyilatkozta az író, majd hozzátette, reméli, hogy Nobel-díja jobban a magyar irodalomra irányítja a világ figyelmét, s azokra az írókra - köztük kedvencére, Krúdyra - akik szerinte szintén részesülhettek volna a kitüntetésben. Írói műve annak a lehetőségét vizsgálja meg, lehet-e még egyénként élni és gondolkozni egy korszakban, melyben az emberek egyre teljesebben alávetteték magukat a társadalmi hatalomnak. Könyveiben szüntelenül visszatér életének döntő élményéhez, az auschwitzi tartózkodásához.
Egy gyerek szemével látja az eseményeket, talán éppen az adja a leírás sokkszerű hitelességét, hogy hiányzik belőle az erkölcsi felháborodotságnak vagy metafizikai tiltakozásnak az az eleme, melyet a téma kívánna.
A Kaddis a meg nem született gyermekekért (1990.) folytatás is, válasz is az első regényre, amennyiben főszereplője a gyermektelen és ezáltal befejezett sors mellett dönt. Írásainak fő témája a XX. század szörnyűséges története, a gyűlölködés, a népirtás, az emberi lelkekben élő embertelenség.
Dalma
desdee@freemail.hu